Ilyesmi volt a Sonata Arctica elő-zenekarainak koncertje is: túlzott hangosítás, dallamtalan zene. Bár ismertem a Pagan's Mind és Vanishing Point zenéjét , de alig találtam bennük értéket, akárhányszor hallgattam meg, és a koncerten bár felismertem pár számot, de igazából a Sonata Arcticát vártam. Ahogy érezhető volt a levegőben, hogy mindenki nagyon várja. Csak a Sonatat várja. Nem hiába. A Sonata egészen más.

Meg kell jegyeznem, hogy a Vanishing Point zenéjében van némi fantázia, de a Pagan's Mind az tényleg ész nélküli zene. Sajnos a Vanishing Pointból nem sokat hallottam, és a Pagan's Mind volt a főbb, tehát második előzenekar, amit ki kellett várni. Tudtam, hogy ki kell, azt nem,hogy mennyit. Szerencsére nem sokat, kilencre már elkezdte a Sonata.

A Sonata Arctica látszólag kicsit giccses, sablonos zenét játszik. A besorolása szinfonikus metál, ami valószínűleg a legtalálóbb. Igaz az is,hogy bizony sok sablon van a zenében. Egy kis Deep Purple-t fedeztem fel, és egy csomó Queen-szerűséget. Van egy számuk, amely teljesen hasonló az Innuendo-hoz, és a többi szám is, átveszi az Innuendo és a Bohemian Raphsody eklektikus, szinfonikus stílusát. A Queen kapcsolat nem véletlen: a koncerten közjátékként például lejátszották a közönséggel a " We will Rock You"-t. Kicsit ez is sablonos, de ahogy az énekes megszervezte a három részre osztott közönséget, az zseniális volt, és még sehol nem láttam ilyet koncerten. A közönség harmada pisszegett, másik harmada bummolt, a harmadik meg normál dob-hangot játszott, és az énekes elirányítgatott egy dobszólót, majd ebből lett a "We will Rock You". Zseniális.

Zseniális az is, ahogy a zenekar a zene minden csínját-binját kezeli. Látszik, ahogy az európai zene elemei a kisujjukban vannak. A szimfonikus zene, a Queen, a pörgős heavy metal, a Deep Purple . Olyan sót állítanak össze mindebből,hogy az ember csak néz.

A profizmushoz hozzá tartozik a tökéletes angol tudás. Tony elmondott egy anekdotát angolul, és egyébként is messze bővebben beszélt, mint mondjuk Bruce Dickinson, akinek angol tudással nyilván nincs gond. Ezek az újabb generációs finn zenekarok azonban kissé intellektuálisabb egyénekből állnak. A számok persze angolul vannak, így lehetséges, hogy a közönség érti, énekelni tudja. Ez az, amit a magyar zenekarok általában nem tudnak, és ez a nagy különbség a sikeres finn pop és rock, és a magyar, nemzetközi szinten eredménytelen zene között.

Miközben az angol tudás ugyanolyan pergő, mint a zene, mégis van egy finn akcentus, amit fel lehet ismerni, és szívet melengető számomra. Olyasmi, mint az indiai angol akcentus. Ez már nem egy tökéletlen angol, hanem az angolnak egy "tájszólása".

A tökéletes show és illúziója még a szőke finn fejek, az "északi istenek" hajzuhataga, ahogy beterítik az északi fényben fürdő színpadot. Engem nem könnyű meghatni, de ez a zene, ez a koncert túláradó érzelmeket keltett bennem. A Sonata Arcticat egyébként futó-zenének használom, és emiatt ismertem, de ahogy ezeket a sablonokat kezelik, abban van egy utánozhatatlan egyediség. A Sonata Arctica véleményem szerint valami újat teremtett. A szimfonikus rockból, a finn gótikus rockból - ugyebár a Nightwish a szomszédban termett - a pörgős metálból, a finn életből és alaphangulatból (ld. Rasmus és Him) egy olyan dolgot kovácsoltak össze, ami egyedi.

Ezt a zenét érteni igazán az érti, aki a Rasmus, Him zenéjét is szereti, aki végighallgatta a Nightwish-t, aki érti a klasszikus zenét is. De ha ebből csak egy kicsi is meg van, akkor is elragadhatja. Zenéjük beleilleszkedik a hagyományos rock fétisbe: ugyanúgy feketébe öltözött csajok és hosszú hajú srácok a törzsközönség, de nekem valami többet is jelent.

A Sonata Arctoca kemi (Kemiből származó) zenekar. Kemi pedig egyrészt Finnország Fűzfője: egy óriási papírgyár a Botteni-öböl sarkában. Tényleg, ha kimegyünk Kemi közepén a tengerpartra, akkor a nagy sötét finn éjszakában ennek a papírgyárnak a fényei és füstje borítja be a horizontot. Ezen kívül a városban alig van valami: kietlen, kicsi, eldugott, világvége.

És mégis. Kemi Lappföld déli határa, a város körül rénszarvasok, rókák, farkasok, medvék rohangásznak az éjszaki északi fény alatt, és már-már a tundra kietlen zordságában szenvedő, magasra nőtt, hóban roskadozó fenyők, végtelen rengetege.

Nem lehet igazán megérteni e nélkül a kettősség nélkül a Sonata Arctica zenéjét: a finn depresszió, kilátástalanság, kietlenség, és az északi romantika, mitológia, az északi fény regéjének kettőssége nélkül. Ez a kettősség az, amin a zene kikristályosodik. Ettől a zene életszükséget, és túláradás. Fény a sötét éjszakában, és a visszafogott finn szívek túlcsordulása. És mindezt déli embereknek csak sejteni lehet. Nekünk ez a farkas-hordák romantikája.

Pörgős a zene, olyan túláradóan pörgős, hogy a koncert hallgatóinak érzéseit nem is fejezi igazán ki az, hogy van-e pogó, és mekkora a tapsvihar. Úgy éreztem, hogy legtöbbször a hallgatók annyira hatása alatt vannak a zenének, hogy a pogózás már kevés volna. Csak földbe gyökerezett lábbal hallgattak. Ez nem a woodstocki tömegek hangulata, hanem egy kisebb közönség csoportélménye.
A közönség szinte mindegyik számot együtt énekelte a zenekarral, a koncert majdhogynem leadható lett volna playbackről, ilyet még nem láttam egyetlen koncerten sem. A Fullmoon számban, amely a legnépszerűbb, ismert, hogy a közönség énekli a refrént, nem is az énekes, de hogy tulajdonképen az összes számot végigénekeljék, az nem semmi. A 8th Commandment pedig olyan pörgős, hogy az egész közönség úgy érzi, hogy farkasfalkaként rohan a zenekarral a sötét finn éjszakában.

A koncert után, ha nem jött volna a metró, akkor akár talán a körútig elnyargaltam volna, olyan energiákat adott a koncert. Nem vagyok egy túláradó ember, aki ismer, tudja. Kivételes, hogy valami ennyire elragadjon. A Sonata Arctica szimfonikus, furcsán-egyedi, lendületes és változatos zenéje elragad, olyan valami, amit magaménak, érzek, amivel azonosulok. Ajánlom mindenkinek.

Ilyen hangulatos, elragadó koncerten még nem voltam, beleértve a Deep Purple-t és az összes Szigetet. (A Purple zenéje azért jobb).